Ugye, Te is megtapasztaltad már, hogy Neked és másoknak is van egy – ahogy mondani szokás – „jobbik” és a „rosszabbik” énje? A köznyelvben így mondjuk, amikor valaki a megszokottól – akár pozitív, akár negatív irányban – eltérően viselkedik. Ha egy ember olyasmit csinál vagy mond – ami szintén egyfajta cselekvés -, ami messze túlmutat a saját maga vagy a mások által ismert, azaz megszokott reakcióin, akkor azt úgy nevezzük, hogy előbújt belőle a jobbik énje. Ha pedig – épp ellenkezőleg – alulmúlja a megszokott önmagát, akkor azt úgy értékeljük, hogy a rosszabbik énje bújt elő.
Sőt, van, amikor azt mondjuk, hogy „Hogy lehettem (én) ilyen hülye?! Pedig tudtam! Miért nem hallgattam magamra?!”
Micsoda dolog ez, hogy az „én”-nek két verziója van?! Mi több, a magyarban erre két külön szavunk is van: az én, illetve ennek egy verziója, az ön- és a magam. Elgondolkoztál már ezen?
Erről a kettősségről minden hagyomány, minden kultúra tud. Szerintem a legérthetőbben Müller Péter ír erről a Jóskönyvben. Őt idézem most:
>> Van egy énünk, aki tudja, mi a jó, s van egy, aki csak azt hiszi, hogy tudja, de nem tudja. […]
A Ji King jobbik énünket úgy hívja: „csün ce”, a másikat, a tudatlant pedig úgy, hogy „hsziao zsen”. […]
A „hsziao zsen” az ego, aki azt hiszi, csak egyszer él, nincs halhatatlanság, nincs Isten, nincs szellem, csakis az ő érdeke fontos, magának él, magának gyűjt, és állandóan szorong, mert fél a szenvedéstől és a haláltól.
Ő az, aki nem érti a Ji King bölcseit, és nem is hallgat rájuk. A „hsziao zsen” szó szerinti értelme: kis ember.
Sokféleképpen fordítják, mert valaha „közönséges embert” is jelentett, „tömegembert”, „alacsonyrendű embert”. […]
Én a Jóskönyvemben azt a buddhista fordítását használom, ami a legközelebb áll a szó eredeti jelentéséhez:
„Ember, aki még nem nőtt fel.”
Mindannyiunkban él, manapság szinte korlátlan hatalommal uralkodik sorsunk felett: a fel nem nőtt emberkék korát éljük, s magunk is azok vagyunk.
A másik a „csün-ce.”
Szó szerinti fordítása félrevezető, mert azt jelenti: „A Főnök fia”.
Ez ma mulatságosan hangzik, de valaha a „Főnök” Istent jelképezte a Földön, ezért jelentése az volt: „Isten fia… Magasról származó… Aki tudatában van annak, hogy ő az Ég gyermeke…”
Szellemi ember.
Ősi időkben a csün ce „nemest” jelentett, kiválasztottat, felsőbbrendűt, azt, akit a görögök „arisztokratának” neveztek.
Mára ez a kaszt lezüllött és hiteltelenné vált.
Sem a „fensőbbrendű”, sem a „magasrendű”, sem a „nemes lelkű” nem fedi egészen – a lényeg, hogy tudjuk, kiről van szó: valódi, „jobbik” énünkről, aki tudja, hogy Isten gyermeke, tudja, hogy van halhatatlanság, aki úgy éli át mulandó földi életét, hogy közben fölfelé néz, mert szellemi származását nem felejtette el.
Az ilyen embert bensője vezérli, tisztán lát, és semmiféle káprázatnak és hazugságnak nem dől be. […]
Hamvas Béla a csün-cét „ébernek” nevezné.
Én úgy fordítottam: „Igaz Ember”.
Ez sem pontos. A lényeg, hogy tudd, mit jelent.
Minden jó pillanatodban Ő szólal meg benned.
Ő a lélekjelenlét, az ihlet, az inspiráció hangja.
Ő az, aki időnként meghallja a Szent Szellem (a sen) üzenetét, mert rokon vele, s könnyen ráhangolódik.
A sugallatot csakis az Igaz Ember hallja, nemcsak azért, mert füle van hozzá, hanem azért is, mert maga is szellem, fényes szellem; és univerzális törvény, hogy mindenki a vele rokon erővel és értelemmel „rezeg” együtt. <<
A pszichológiában ezt a kétféle ént a self és az egó terminusokkal nevezik meg. A self a MAGunk, a LÉNYegünk, a lényünk, míg az egó a személyiségünk, a túlélő üzemmódban kialakult maszkunk, az álruhánk.
Az SVT-ben az Igaz Embert, a selfet Spiritnek, Szellemnek nevezzük. Ez meglepő lehet azok számára, akik tudják, hogy az SVT-ben gyakran emlegetünk egy bizonyos „Felső Én”-t, akivel dolgozunk. A spirituális paradigmában ugyanis a „Felső Én”, illetve „Felsőbb Én” vagy „Magasabbrendű Én” kifejezések a „Igaz Ember”, a „self” megnevezései. Az SVT-ben azonban a „Felső Én” kifejezés egy rövidítés, mondhatni, egy pongyola megfogalmazás. Mi ugyanis a „Felső Én” kifejezéssel a Felső Én-bizottságot emlegetjük.
Erről majd egy másik cikkben írok 🙂
Azt, hogy a Spiritünk a Szellemünk a Szent Szellemmel egylényegű, úgy fejezzük ki, hogy a végső valóságot SZELLEMnek nevezzük, csupa nagybetűvel. Ennek a neve a köznyelvben Isten vagy Teremtő, az SVT-ben azonban ezek a szavak más jelentéssel bírnak. A SZELLEM további megnevezései az SVT-ben Forrás, Fényesség, Hatalmas Én, Egész. Ez a végső önvaló, aki önmagát igyekszik megismerni és kiterjeszteni.
Ehhez egyedítenie szükséges magát. Így jönnek létre azok az egyedített, individuális szellemi, azaz spirituális létezők, akik mi MAGunk vagyunk. Erről szól A Kis Lélek és a Nap című mese, amit itt olvashatsz el, ha még nem ismered.
Amikor ezek a Lények úgy döntenek, hogy elméleti tudásukat a gyakorlatban is kipróbálják, és az így szerzett tapasztalatokat feldolgozva tovább fejlődjenek, gyarapodjanak megértésben, tudásban és bölcsességben, valamint a teremtő képességüket illetően, szükséges egy kontrasztos terepet választaniuk. Hiszen a Fényben nem nagyon lehet tesztelni a Fényt. Ezért választottunk poláris világot, Te és én is: hogy a sötét háttérben próbálgassuk a fényünket, és hogy – miután megértjük, hogy a sötétség ellen nem lehet harccal nyerni – kiterjesszük a ragyogásunkat, még több Fényt hozva így a világba. Talán az ilyen emberre mondják, hogy van benne spiritusz 🙂
A poláris világban, a fizikai testbe érkezve pedig szükségszerűen és kötelezően létrejön a Kis Ember, az egó, aki a félelmeinkben gyökerezik, és azokat tartja fenn, mert a Szellemi Létező énünk elfeledkezett a saját Forrásáról. Erről szó A Kis Lélek és a Föld című mese. Ezt ide kattintva olvashatod el, ha még nem ismered.
Így történik tehát – persze nagyon leegyszerűsítve -, hogy kétféle énünk lesz. Mi, akik a Spirituális Paradigmában élünk – így persze az SVT-sek is – arra törekszünk, hogy az egót lebontsuk, felszámoljuk, azaz, hogy a saját halhatatlanságának tudatában lévő selfünkből éljünk. Erre hívlak Téged is!
