Ezt a kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi mozgatja az ingát. Mi az az erő, ami a láncon lógó kis súlyt valamerre elmozdítja?
Egy kis inga-történelem
A dokumentált emberi történelem során bőven találunk utalásokat arra, hogy ingát vagy ahhoz hasonló eszközöket, például varázsvesszőt vagy pálcát használtak, elsősorban válaszok keresésére, illetve – a válaszkeresés egyik speciális eseteként – a jövő előrejelzésére, vagyis jóslásra. Észak-Afrikában kb. i.e 6000-re datált sziklarajzok kerültek elő, amelyeken varázsvesszőt használó emberalak szerepel. Azt is tudjuk, hogy Kínában i.e. 2000 körül egy híres varázsvesszős szakember működött. Bizonyos dokumentumok szerint a római korban az i.sz. I. században is használtak ingát. A középkorból varázsvesszőt és ingát használó embereket ábrázoló fametszetek maradtak fenn.
Az ingahasználat egyik korai leírása az 1600-as évekből származik. Eszerint egy katonatiszt meglátott egy gyermeket az utcán, aki egy fonalra függesztett, gabonaszemekkel tömött golyót tartott a kezében úgy, hogy a fonal végét az egyik ujjára tekerte. Amikor a gyermek kitartotta a labdát, az először néhány lengést tett, majd szabályos köröket formált, amelyek egyre nagyobbak lettek. A katonatisztet érdekelni kezdte, hogy ez hogyan történik, és kísérletezésbe kezdett. Meglepve tapasztalta, hogy az inga az ő kezében is ugyanígy viselkedik.
Az 1770-es évek táján már többen tanulmányozták az inga működését – természetesen a kor tudományosságának megfelelően. Ekkoriban úgy gondolták, hogy az élő és élettelen tárgyakat egyaránt valamiféle sugárzás vagy aura vesz körül, amely meghatározott információt hordoz. Azt a tudományt, amely ennek a sugárzásnak az érzékelésével foglalkozik, radiesztéziának nevezik. A radiesztézia összetett szó, az előtagja a latin radius ’sugárzás szó’, az utótagja pedig a görög aestheses [ejtsd: esztézisz] ’érzékelés’ jelentésű szó.
Aranyi Lászlóné Az inga elmélete és gyakorlata című könyvéből tudhatjuk, hogy Németországban 1809 körül egy Guillaume Ritter nevű fizikus arra a következtetésre jutott, hogy az inga mozgását egy addig még nem tanulmányozott erő hozza létre. Ezt az erőt ő sziderizmusnak nevezte el.
A XIX. század első felében a kutatók különféle ingakészülékeket terveztek, hogy demonstrálni tudják, hogy az inga nem az izmok mozgásától működik, és a mozgását a lélegzetvétel sem befolyásolja. A mai tudományosság szemszögéből nézve az akkori kutatók magyarázatai nagyon furcsán hangzanak. Egy Müller nevű mérnök szerint az ember kisugárzása valójában a vér kisugárzása, ami függ a vér minőségétől. Ő úgy gondolta, hogy ez a kisugárzás áthalad a különféle szerves és szervetlen anyagokon, és ez gyakorol hatást a folyadékokra. Szerinte ez a kisugárzás nem azonos az elektromossággal, hanem inkább emberi erővonal-családként fogható fel, és különböző elnevezései vannak, például idegen erő, emberi atmoszféra, emberi kisugárzás, aura, életerő, életfolyamat, stb. Egy Leon Jolly nevű kutató azt írta a Radiesztézia a tudomány előtt című könyvében, hogy az emberi szervezet elektromosságot és energiát termel.
Abban mindenki egyetértett, hogy
- a kisugárzások és a hullámok nincsenek távolsághoz kötve,
- minden anyagnak megvan a sajátos, csak rá jellemző egyéni alapsugárzása ,
- a radiesztézia által vizsgált sugárzás része a természet sugárzásának.
A radiesztézia az 1800-as évek végére elismert tudománnyá vált, melynek alapelveit Alexis Mermet abbé foglalta össze.
Az ideomotoros válasz
1852-ben William Benjamin Carpenter angol természettudós fedezte fel, hogy egy mozgás látványa – illetve, mérsékeltebben – az erre a mozgásra való rágondolás (azaz a mozgás, a mozdulat ideája, mentális reprezentációja) a megfigyelő testében, izomrendszerében kiváltja valamilyen mozgás – szinte láthatatlan vagy csekély mértékű, ráadásul a személy számára észrevétlen, tudattalan – végbemenetelét. Más szóval, bármely mozgás érzékelése közben a mozgás megfigyelője – ha csak csekély mértékben is, és teljesen szándékolatlanul és automatikusan, de – részt vesz magában a mozgásban. Ezt nevezik Carpenter-hatásnak, vagy ideomotoros hatásnak, reakciónak, reflexnek (rövidítése: IMR). Az ideo– elem a görög idea ‘mentális reprezentáció, elképzelés, vízió, kép, elgondolás, eszme’ és a motorikus ‘izommozgással kapcsolatos’.
Jó példa erre az, amikor egy kisbabát etetünk. Ilyenkor gyakran magunk is megformáljuk a szánkkal, ahogy a baba bekapja a falatot. Egy másik egyszerű példa a fájdalomérzetre való tudattalan testi reakció, legtöbbször izomfeszítés vagy hangadás.
Ugyanezen az elven alapult az a kísérlet, amikor két azonos képességű kosárlabdacsapat teljesítményének változását mérték. Az egyik csapat tagjai valóban edzettek, a másik csapat tagjai azonban ugyanennyi időt “fejben edzéssel” töltöttek, azaz elképzelték a pontos mozdulatokat, ahogy edzenek. Meglepő módon adott idő alatt a második csapat teljesítménye ugyanannyit javult, mint az első csapaté, akik valóban edzettek.
Az ideomotoros válaszreakcióval kapcsolatos fogalom az ideodinamikus válasz vagy reflex. Ez a jelenségek tágabb körét foglalja magába, köztük az ideoszenzorikus válaszreakciókat, amelyeket valamilyen mentális reprezentáció kivált. Ennek legismertebb példája a citrom képének és ízének elképzelése nyomán kiváltódó nyáltermelés, amely egy kiválasztásos reflex. Az ideodinamikus reakcióra, mint neurofiziológiai jelenségre alapul a hipnózisban kapott szuggesztiók működése is. Ezt először James Braid, aki Carpenter barátja és munkatársa volt, írta le 1855-ben.
Az ideomotoros, illetve tágabban véve: ideodinamikus reakció további kiterjesztése Willy Hellpach nevéhez fűződik, 1933-ban. Szerinte minden szubjektív tapasztalat magába foglalja a késztetést, törekvést annak objektív megvalósítására, realizálására, és ebbe – az ideomotoros és ideodinamikus reakción túl – beleérti az érzelmi megnyilvánulást, a kifejezés átvitelét, valamint a szuggesztiót és a hipnózist is. Ezt nevezte el Hellpach ideo-reál törvénynek.
A Carpenter-hatás érhető tetten az olyan paranormálisnak tűnő jelenségekben, mint az automatikus írás, a ouija táblák működtetése, valamint a minket érdeklő ingahasználat.
Az ingahasználat vizsgálata napjainkban
A mi korunkban az ingahasználattal a kineziológia tudományának keretein belül foglalkoznak. A kineziológia a testnek a különböző ingerekre adott automatikus izomreakcióinak, azaz mozgásos reakcióinak vizsgálatával foglalkozik. A szó a görög kineszisz ‘mozgás’ és logosz ‘tudomány’ szavakból származik, és a test tudattalan, automatikus mozgásaival foglalkozó tudományt nevezi meg.
A kezünk ugyanis soha sincs teljesen nyugalomban. Ezt könnyen kipróbálhatjuk, ha a két kezünkbe egy-egy tollat vagy ceruzát veszünk, és megpróbáljuk a hegyüket egymással mozdulatlanul egybetartani. Nem fog sikerülni 🙂
Az izmok tehát még akkor is alig észrevehető mértékben aktívak, ha mi azt hisszük, hogy teljesen ellazultak, és hogy teljesen mozdulatlanul tartjuk a kezünket. Emellett mindenkinek vannak olyan kis izomcsoportjai az ujjbegyeiben, amelyeket nem képes tudatosan mozgatni. Ezeknek a kis izmoknak a parányi mozgásai lendítik meg az ingát.
Egy 2019-es tanulmány kimutatta, hogy az ingahatás akkor jön létre, amikor az ingát tartó ujjak az inga rezonanciafrekvenciájához közeli rezgési frekvenciát generálnak. Megfelelő frekvencia mellett a kar, illetve a kéz nagyon kicsi mozdulatai is elegendőek viszonylag nagy amplitúdójú ingamozgás létrehozásához.
Az ingamozgás a tudat valamely zónájának reakciója egy ingerre
A fentiek értelmében tehát az ingaválasz nem egyszerűen a test akupunktúrás vagy immunrendszerének a reakciója egy adott ingerre, azaz nem önmagában a testhez köthető. Az izmok mozgását, reakcióját, azaz az ingát tartó ember kezét – akárcsak az automata írásnál, vagy a quija táblán – a tudat valamely zónája – a személyes alsó, középső vagy felső, illetve a kollektív tudattalan, vagy a tudatos elmének nevezett rész – indukálja. Természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy az izomválasz a tudat melyik szintjéről váltódik ki. Ettől függ az vizsgálat pontossága.
Mivel pedig a különböző – belső vagy külső – ingerekre adott reakciók adott tudatszinten konzisztensek, azaz azonosak, a tudattalanból érkező impulzusok hatására létrejövő ingamozgásoknak jelentést tulajdoníthatunk. Ez egy megegyezést igényel saját magunkkal. Így alakítjuk ki az ingaválaszok értelmét.
Jó tudni, hogy az ingamozgást a tudatos elménk nagyon könnyen befolyásolja. Ha például erősen arra gondolunk, hogy az inga most előre-hátra lendül, akkor ezt is fogja tenni. A profi inghasználót az alapszintű ingahasználótól többek között az különbözteti meg, hogy erre is van megoldása.
Ha érdekel, hogyan tudod biztonságosan használni az ingát, akkor ajánlom figyelmedben az SVT Alapkurzusomat, ahol ezzel kezdjük a közös utunkat!
