Ezt a kis írást egy kedves tanítványom küldte, még az SVT-tanulmáyai kezdetén, az egyik első sikeréről. Olvasd olyan szeretettel és nagyrabecsüléssel, ahogy ő írta 🙂
Ma kaptam egy nagyon szép visszaigazolást az SVT-ről, és most, hogy ezen sorokat írhatom, ajándék.:)
Még érdemben nem kezdtem el a mai napot, épp kávét melengettem, mikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám, egy fiatalember egyeztette velem az adataimat, majd közölte, ma dolga van nálam, kikapcsolja az áramot… És amennyiben visszajelzek neki délután 3-ig, miszerint befizettem a hátralékot, meglehet, hogy elfelejt hozzám betérni. Hirtelen nem tudtam mire vélni, csak annyit fogtam fel, hogy „Ó, hát ez lehet?” Megköszöntem, hogy értesített, és elköszöntem. Elkezdtem futtatni az Elmű programot a buksimban. Pár hete rendeztem egy régebbi számlát, és tisztában voltam vele, hogy van még tartozásom, de mivel még hiányzott egy kis rész az összegből, inkább nem intézkedtem.
Elszürcsöltem a kávémat, pár perc alatt puccba vágtam magam. Ezalatt szépen rendezgetem a gondolataimat. Előkerestem a legutóbbi számlákat, papírokat… A pénztárcám legmélyén sem volt elegendő összeg, osztottam-szoroztam, kalkuláltam, majd az „egy életem, egy halálom” lendülettel nekiduráltam magam a megoldásnak.
Pár mondatban leírtam az eseményeket Renátának, majd minden kikapcs., csak semmi pánik, földelő meditáció, ráhangolódás, ellenőrzés pontról pontra, a számtáblázaton megnéztem az ügyhöz és az üggyel kapcsolatos emberek százalékos arányát, optimalizáltam 100% pozitív és 0% negatív értékekre, majd „Van e tisztítandó program az adott problémával kapcsolatban?”, átfésülés lezárás a tanultak szerint… Még pár pillanat béke, a lélekjelenlétemet még egy leheletnyi szájfénnyel megerősítettem, és indultam ügyintézni. Történt ez 11 óra magasságában.
Eddig Bók-technikával jártam-keltem, ha napom során kissé morcos dolgozókkal találkozom. Egyszerű, kedves és figyelmes észrevételekkel ajándékozom meg Őket. Például, hogy „Milyen szépen kihangsúlyozza a szeme színét a haja árnyalata”, vagy hogy „Igazán jól áll önnek ez a szemüveg.” Válaszul kaptam mosolyt és figyelmet, ami nagyban megsegítette mindkettőnk hozzáállását, hangulatát.
A bókolás most sem maradt el, sorra tettem a szépet és mosolyogtam 🙂 Ma valahogy a kelleténél is több megértést, helyeslést és elnézést kaptam, holott a magam hibájából kerültem ebbe a helyzetbe. Illetve bagatell mód, egy 105 Ft-os tétel váltotta ki az eseményeket, amit legutóbbi látogatásomkor elfelejtettek kifizettetni velem, de hivatalosan így nem volt teljességében befizetve a számla. Ezen felül a tartozás majd kétszerese volt, mint amit rendelkezésemre állt. Óóó, higgadtságomat megőrizve latolgatunk a lehetőségeket. Az ügyintéző hölgy javaslatára a pénztárhoz járultam, a szerencsére bízott. Ha lesz, az jó lesz. 🙂 A pénztárosnő is felmérte a helyzetemet, és emlékezett rá, hogy „Ó, hát igen maga volt az, akinek legutolszor a 105 Ft…,– de most már minden rendben lesz.” Átadtam a bankkártyám, lehúzta egyszer, nem volt rajta az összeg. Javaslatára ezt csökkentett összegekkel négyszer elvégeztük. Ötödszörre sikerült! 105 Ft kipipálva, plusz egy teljes számla és egy számlarészecske is befizetésre került. Minden jót kívántunk egymásnak.
12 kettőt ütött az óra, nagy volt a forgalom, zajban úszott az utca, így követve a harang hangját, elsiettem a közeli templom kertjébe, leültem egy napfényes padra, és megcsörgettem a kedves kikapcsolós embert. Beszámoltam az eseményekről, a hallottakról, hogy igaz, részben, de teljesítettem a küldetést… Megkérdeztem, hogy van-e akkor ma szerencsém, s elhallgattam. Kérdezte, hogy miért hallgatok. Óvatosan megkérdeztem: „Van szerencsém? Nagyot nevettet. „Magácskának nagyon nagy szerencséje van.” Lányos zavaromban felsóhajtottam, majd megköszöntem az emberségét, és jeleztem, hogy újabb látogatást teszek az Elműnél hamarosan. Ezt félreérthette, és úgy vélte, hogy vele kívánok találkozni. Meg is lepődött, én meg csak annyit tudtam pipacsra pirulva mukkanni, hogy nem, nem szeretnék Magával találkozni, vagyis a jövőben sem, remélem sohasem… Alig tudtam kikeveredni a butus, bájos válaszaimból, végül tisztáztuk, hogy hivatalos okból semmiképp nem kívánatos ez a találka. Javasolta, hogy azért rögzítsem a számát, s bármi Elmű, vagy azon túli okból tárcsázzam bizalommal. „Elműangyal” névvel el is mentettem. Elmorzsoltam pár öröm könnyet még ott a padon, majd hazatérve, felvillanyoztam az otthonomat 🙂
A csoda számomra leginkább abban rejlik, hogy ilyen szépen, simán és könnyedén tudtam kezelni, oldani és végrehajtani ezt a történést. Az utóbbi időben állandósultak a hasonló események, pánik, félelem és önsajnálat borította el a gondolataimat a múltban, és csak külső vészelhárító segítségekkel tudtam a közmű „tüzeket” oltani, ami még inkább elkeserített, és társam lett a szégyen, a bűntudat, a kilátástalanság és a reménytelenség. Volt, hogy napok teltek el, amíg felmostam magam padlóról, és némi pozitív energiát tudtam magamba fecskendezni annak érdekében, hogy ez legyen az utolsó eset.
Ma másképp történt. Sikerélményem volt, megkönnyebbültem, éreztem az önzetlen jót, rádöbbentem képessé váltam segítséget elfogadni, és most én is, csakúgy mint a lámpáim, telve vagyok energiával 🙂
Kedves Robert! Ezeket a sorokat Te nem olvashatod, de gondolataimban hálás vagyok, hogy az SVT által lehetőség nyílik arra, hogy a világ jósága megsokszorozódjon. Köszönöm. 🙂 M.
