Barion Pixel

Mese a két kekszről

Tegnap volt a 10. házassági évfordulónk. A férjem – miután a fiunkat levittük a suliba – meghívott az Émile nevű helyre reggelizni. Az utóbbi években kialakult a reggeli kávézás rítusa nálunk. Amikor csak lehet, akár pulcsiban, pléddel a lábunkon, a teraszon ücsörgünk. Ilyenkor mindig „rendelek” mókust is 🙂 Mostanában azonban, mióta már túl hideg van, rájöttünk, hogy napindítónak jól esik beülni valami decens helyre.

A kávénk mellé kekszet is kaptunk. A férjem sosem eszi meg az övét, így esett, hogy a reggelink vége felé a tányérkán a saját kis (pár)kapcsolati rajzaim egyikét véltem felfedezni. Ez Sem lehetett véletlen – hiszen semmi sem az – , ugyanis ilyen kekszet én még sehol nem kaptam. El is meséltem a Másik Felemnek neki rögvest az én tanmesémet, amit a tanulóimnak és klienseimnek szoktam az életük magyarázataképpen előadni – a KÉT KEKSZről.

Neked is elmesélem. Ünnepelj velünk 🙂 

Tehát:

A KEREK KEKSZ MEGCSORBULÁSA

Egyszer volt, hol nem volt – egy szép napon világra gurult egy szép kerek keksz. Örült a MAGa teljességének, kerekségének – úgy is mondhatjuk naaaagyon tudományosan, hogy egész-nek, egész-ségesnek, integritásban lévőnek érezte magát.

Csakhogy ezen a bolygón – az Élet (egyelőre!) normális menetében – mesém hőse, a mi kerek kekszünk, nagyon gyorsan olyan tapasztalatokra tett szert, ami által itt-ott megcsorbult a kereksége. Elvesztett egy morzsát itt, egy morzsát ott, sőt, volt, hogy egészen komolyan megcsorbult. Hogy mik lehettek ezek a tapasztalatok? Nos, az események, azaz a történések síkján nagyon sok dolog történhetett vele. Az egészen apró, a kívülálló, például a szülei szemében jelentéktelennek (katonadolognak) tűnő apróságoktól kezdve a súlyos traumákig. Mondjuk, az anyukája nem vette fel, amikor sírt, mert az apukája azt mondta neki, hogy nem kell azt a kis kekszet minden nyekkenésre felkapnia. Vagy mondjuk, az apukája meghalt, amikor ő még kicsi keksz volt, és az anyukája teljesen magába roskadt. Ez minden kis keksznél más és más. Nevezhetjük ezeket sérüléseknek, sérelmeknek. A sér-t-és lényege az elutasítás. A fizikai és érzelmi/mentális elhagyás, elfordulás, a kritika, és ennek nyomán a megszégyenítés. Egyszóval a szeretet nélküli viselkedés, szavakkal vagy tettekkel.

 

Mit tehet ilyenkor egy kis, megcsorbult keksz? Nagyjából semmit, hiszen fizikai léte, azaz a lehetőség, hogy az anyagi síkon tapasztalatokat szerezzen a teste által, a szüleitől, a felnőttektől függ. Akik, most már látjuk, szintén csorba kekszek.

Vagyis, a tanulság az, hogy a csorba kekszek az eredetileg (- ne is mondd! Tudom, hogy sokszor már akkor sem) kerek kekszekből csorba kekszeket nevelnek. Ezt nevezi úgy Thomas Harris, hogy az „oké vagyok” állapotából a „nem vagyok oké” állapotába jutunk. (Aki nem ezt a szocializációs utat járja, annak még nehezebb – de ez más lapra tartozik.) Ilyen megcsorbult, félhold alakú kekszeket kaptunk mi a kávénk mellé.

Gondolhatod, hogy megdöbbentem. Mert azért ez nem általános keksztípus, lássuk be. Mondtam is a férjemnek, hogy írnom kell erről, úgy tűnik. Folytatom is.

A MEGCSORBULT KEKSZ ÉLETE

Szóval, a kis megcsorbult keksz felnő, ő is felnőtt megcsorbult keksz lesz. De érzi, nagyon is érzi, hogy hiányzik MAGából egy darab. És ez elég erős motiváció szokott lenni ahhoz, hogy valahol megkeresse a hiányzó részét. Persze, ez a késztetés eleinte egy cseppet sem tudatos. Ez ösztönös, az anyatermészet – vagy inkább a Teremtő – sarkall bennünket. Éppen ez a tudattalanság, a többi megcsorbult keksz mintájának, módszerének követése okozza azt a tévedést, hogy a hiányzó részem valaki másnál, valaki másban van. Az addigi világismeretünk alapján – mert anyu és apu is így csinálta – az a feltételezésünk, hogy a hiányzó részünket egy másik kekszben fogjuk megtalálni. Aki a mi „másik felünk”. (Még erősebb kifejezéssel: a duálpárunk!!!) És hát érezzük is a vonzást, a vonzalmat afelé, akinél úgy látjuk, hogy neki megvan az, ami nálam nincs. (Okosan van ez így kifundálva, de ez szintén egy másik történet.)

Vagyis a hiány fog bennünket összehozni, összepasszítani. A kekszek önállóan nem nagyon tudnak gurulni, hisz csorbák. Ezért kénytelenek összekapaszkodni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a saját – szeretet, figyelem, törődés, anyagi és érzelmi biztonságban elszenvedett – hiányukat más energiájából pótolják.

Mármost, ha jobban megnézitek, az esküvői meghívókon szereplő két összekapcsolt karikagyűrű pont ezt ábrázolja. Persze, másképp is lehet nézni, tudom! De én most ezt a nézőpontot érvényesítem. Hogy a két gyűrű metszete a hiány, ami a kapcsolatot biztosítja. Tapasztalataim szerint ez egy lehetséges, érvényes nézőpont.

Nos, kövessük tovább a történetet. A két megcsorbult keksz egyike sincs valami jól, és az Élet ezt egyre jobban meg is tapasztaltatja velük. Hol az egyik vesz el a másiktól egy kis (vagy sok) energiát, hogy túlélje az életet, hol a másik az egyiktől. Ennek 3 következménye van. 

  1. Mindkét keksz megcsorbult marad. 
  2. A véges energiák hamar elfogynak. 
  3. Valamelyikük mindig energiahiányos állapotban van. Ezt mondják úgy, hogy mindig van egy vesztes és egy győztes. Persze, a szerepek változhatnak, és változnak is, de a minta változatlan.

Ezt a mintát régi mentorom, Horváth Géza (hála neki ezért is!) matematikai szimbólumokkal a következőképp írta le: 11=1, azaz 1 az 1. hatványon egyenlő 1. Itt az „1” egy embert jelöl. A két „1” kapcsolata azonban nem több, mint „1”. Ketten együtt alkotnak valamilyen egészet. Az egyik mindig alul van, a másik mindig felül. Van egy agresszor és egy áldozat. A szerepek azonban felcserélhetőek. Ez a tranzakcióanalízisből jól ismert játszmák képlete.

A MEGCSORBULT KEKSZNEK ELEGE LESZ, ÉS VÁLTOZTATNI AKAR

Mi lehet ebből? Ha minden változatlan marad, akkor kölcsönös függőség és folytonos hiányérzet mindkét félnél. Ha azonban legalább az egyik megcsorbult keksznek elege lesz, akár az áldozat-, akár az agresszorszerepből, de leginkább a folyamatos hiányérzetből, akkor lehetőség nyílik a változásra.

A változás, azaz a kölcsönös függés egyik látszólagos útja az, ha az egyik megcsorbult keksz kiszáll a játszmából. Meghal, elválik, elutazik, bármilyen módon otthagyja a másik megcsorbult kekszet. Sajnos, bár néha ehhez is hatalmas erőfeszítés kell, ez csak látszólagos megoldás. A hiány alapú kapcsolódást ugyanis nem változtatta meg. Így a további kapcsolataiban is csak a megcsorbultságán keresztül tud szintén megcsorbult kekszekkel összekapcsolódni. A minta tehát változatlan maradt, csak a szereplők változtak. Most már nem Pistinek hívják a másik kekszet, hanem Palkónak, vagy most már nem az X cégben van egy hülye főnököm vagy kollégám, hanem az Y cégben, vagy most már nem az anyukám rettenetes, hanem a feleségem – és folytathatjuk bármeddig. Gondolom, ismerős Neked is.

Mindenesetre józan ésszel belátható, hogy a megcsorbult keksz egyetlen valódi lehetősége a változtatásra az, hogy a megcsorbult keksz kikerekíti MAGát. Vagyis visszaszerzi, helyreállítja az eredendő teljességét, az „oké vagyok” állapotát. Azt a (tudat)állapotot, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok, hogy velem – mindenki mással is – minden rendben van. Ez sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy nem kell másnak lennem, mint amilyen vagyok, és nem kell valamilyen külső mérce szerint „jó”-nak lennem. Azt is jelenti, hogy hibázhatok, botolhatok, tévedhetek, mert ettől még „jó”, „oké” maradok. Azt is jelenti, hogy nem kell senki jóváhagyása ahhoz, hogy a saját utamat járjam, a saját flowmban haladjak.

Ehhez az szükséges, hogy visszaszerezzem az eredendő – és az úton valahol szép lassan elvesztett – bizalmamat. A bizalmamat önMAGamban és a Rend(szer)ben – vagy ki hogy nevezi: az Univerzumban, a Kozmoszban, a Teremtésben, Istenben.

Ennek pedig egyetlen módja van: a félelmeim és hiány(osság)aim felismerése, azaz az ezekkel való szembenézés. Ez igényel némi bátorságot, az igaz, de nem emberfelettit. És ha jobban belegondolunk, néha, amikor tévelygésünk és menekülésünk nyomán egy fal előtt találjuk magunkat, ahonnan nincs tovább semerre, akkor úgy sincs más választásunk, mint megfordulni, és ránézni arra, amitől félve, ami elől futva, amit keresve ide jutottunk. Ez a felelősség felvállalása, a konfrontáció pillanata.

A hatása logikus, ám a legtöbb ember számára meglepő. A várt borzalmak pillanatnyi kellemetlenségén túl ott találjuk a félelemmel töltött idő során elvesztegetett életerőnket, az „oké vagyok” érzését, és ezzel a bátorságot és a bizalmat. Önmagunkban és a Rend(szer)ben.

Az így visszaszerzett életerőnk immár tovább segít bennünket a többi félelemmel és hiánnyal való szembenézésben, azok meggyógyításában. Így válunk egyre kerekebb kekszekké. Így tanuljuk meg, hogy energiát: szeretetet, törődést, figyelmet, támogatást nem egy másik megcsorbult keksztől kell erőszakkal kell elvennünk, ha hiányunk van, hanem mindehhez kintről, az Univerzumból bármennyihez hozzájuthatunk. Azaz, játszmázás nélkül gyógyulhatunk, kerekedhetünk. Ilyenkor járunk masszázsra, jógára, terápiába, futni – ki hova.

ÉS A MÁSIK MEGCSORBULT KEKSZ?!

Na de mi lett eközben a másik megcsorbult keksz-társunkkal? Neki két lehetősége nyílt. Választhatta azt (ez többynire nem egy tudatos döntés, hanem egy mintakövető viselkedés), hogy ő megcsorbult keksz marad. Ekkor kénytelen lesz egy másik megcsorbult keksszel összekapaszkodni ahhoz, hogy valamelyes haladni tudjon. Vagy dönthetett úgy, az eddig követett mintát felülvizsgálva, hogy ő is kikerekíti MAGát, mint a társa.

A mi megcsorbultból kikerekedő kekszünk tehát vagy egyedül találja MAGát, vagy egy másik kerekedő keksz társaságában. Ez ám a furcsa helyzet! Két kerek keksz egy zacskóban! Egymáshoz koccannak néha, de kapcsolat nemigen van közöttük! Ilyenkor van az, hogy én az egyik szobában vagy jól, ő meg a másikban. Afféle korrekt kollégiumi lakótársi viszony ez: nem zavarjuk egymás köreit, bizonyos ügyekben (gyereknevelés, kerítésfestés, karácsonyi családi ebéd, stb.) akár együtt is működünk, csak épp semmi közünk egymáshoz. Bizony, ez a fejlődés egy jelentős fázisa, ami nem megkerülhető, viszont tudatos hozzáállással lerövidíthető.

A matematikai szimbólumokat alkalmazva azonban kiviláglik, hogy itt sokkal magasabb energiaszinten vagyunk. A képlet: 1+1=2. Itt már nincsenek játszmák, nincs vesztes, és nincs győztes sem. De nincs kapcsolat sem.

 

ÉS INNEN HOGYAN TOVÁBB?

Nos, sokan közülünk talán így élünk. Nagyjából kerek kekszként. Ami jó, mert bátran, egyre bátrabban követjük a szívünk jelzéseit, a SZELLEM/Felső Én inspirációját. Fokozatosan visszatérünk a saját utunkra, és egyre lelkesebben, egyre önazonosabban tesszük a dolgunkat, és teljesítjük a küldetést, amivel idejöttünk. Máshonnan nézve: engedelmeskedünk a hívásnak. Ez a hivatásunk. A szolgálat, amit a Föld lakóinak, és így az Univerzumnak teszünk.

De valami mégis hiányzik. Vagy inkább valaki(k). A kapcsolat hiányzik. Az emberi élet másik fontos alkotóeleme. Hogy a többiekkel való viszonyainkban gyógyuljunk tovább, emeljük a tudatosságunkat, és hozzunk létre nagy dolgokat.

Eljött tehát a többi keksszel való kapcsolatunk újradefiniálásának, újra-ter-vezésének és újra-ter-emtésének az ideje. Mégpedig egy új elv alapján. Meg kell találnunk azt, ami két kekszet úgy köt össze – talán újra és másképp -, hogy abba senki sem sérül bele. Hogy mindkét keksz kerek marad. Sőt, valahogy a kettő gazdagodik, és egy új minőséget alkot. Kitaláltad? Ez a mód a ragasztó alkalmazása. A ragasztó lehet például egy finom csokikrém 🙂 És ami így előáll, az valami új: a pilótakeksz, vagy modernebb verzióban az oreo, antikabban meg az ischler 🙂

 

A matematikai képletbe bekerül egy, a matematikától idegen elem, az „&” kapcsoló. De vajon ezzel hogy kell számolni? Így: 1&1=11. Hopplá, ez 5 és félszeres energianövekedés az előző, egész tűrhető szinthez képest! Na és ha három „1” kapcsolódik össze?! Az 1&1&1=111. És így tovább. Ez az ún. szinergikus kapcsolat. Ez a titka a 100 majom elméletének, ez a titka a Bibliában emlegetett 144.000 igaz embernek, ez a titka a Maharishi-hatásnak, ez a titka az úttörőknek, ez a titka a csoportok sikerének. Ebben a formációban mindenki megmarad önMAGának, és a MAGa egyediségét adja bele a közösbe, a „mi”-be.

Na és honnan szerez energiát, ha lemerül – kérdezheted. Jó kérdés 🙂 És van rá válasz is, mint ahogy minden kérdésre van válasz. De előre szólok, hogy első hallásra meredek lesz. Tehát, ha egy kerek és önazonos, azaz a saját Forrásával kapcsolatban álló, a SZELLEM/Felső Én jelzését pontosan vevő és követő keksznek valahogy mégis energiahiánya támad, akkor – mivel neki tökéletes és teljes hozzáférése van a végtelen energiához, a Forráshoz – ő ad. Ad azoknak, akiknek még nincs meg ez az önazonosságukból természetesen adódó kapcsolatuk. Így egy érdekes gyógyulás megy végbe. Az, aki már a szinergikus kapcsolatok szintjén él, pontosan látja a csorbult, törött, horpadt kekszeket. Azt is tudja, hogy ők milyen módon jutnak energiához. Úgy, hogy elveszik attól, akinek van. Viszont a kerek keksztől nem lehet már elvenni. De nem is kell. Mert ő MAGától is ad. Miért ne adna? Van neki bőven. Így persze nála marad a kontroll, az irányítás. Az ő döntése, az ő felelőssége, hogy ad. Így a törött, csorba kekszeknek nem kell játszmázniuk, mert kérés nélkül is megkapják azt, ami nekik hiányzik.

Ez a kertlocsolós gyakorlat. (Ha nem ismered, majd elolvashatod hamarosan.) Ez a másokért végzett ima, tisztítás. Ez a családállítás hatása, ez a rebirthing hatása, ez minden, a történeteket szeretetben integráló munka hatása. Hiszen kapcsolatokban élünk, nem elszigetelve. Együtt alkotunk egy Hatalmas Ént, egy gigászi organizmust.

És most, ha visszatérünk a karikagyűrűs képhez, akkor itt is egészen mást látunk. A gyűrűket, mondjuk, egy szalag fogja össze.

 

Ha pedig halmazokat képzelünk el, akkor egy „mikiegér-fejet” kapunk 🙂

 

 És ezt tovább is viheted. Ha egy 1 gyerekes családot modellezel, akkor az így néz ki:

Ha egy 3 gyerekes családot, akkor az ilyen:

Persze, rajzolhatsz tíz fős csoportot is 🙂 

A lényeg, hogy itt mindig van az egymáshoz kapcsolódó tagokon kívül  +1 elem, ami a „mi”, az „együtt”, a „közösség”.

A modellekből jól látszik, hogy itt nincs önfeladás, nincs hiány! Sőt, egy új entitás született, maga a kapcsolat! Itt nincs vesztes. Ez nem játszma. Ez win-win, vagy win-win-win, vagy win-….-win játék.

Párkapcsolatból kevés ilyet látni. Nem véletlenül. Mi vagyunk ugyanis az úttörő kekszkikerekítő nemzedék. Viszont a munka dandárját már elvégeztük. Itt jön az újradefiniálás, újrakezdés. Minta nélkül persze nem könnyű. Paeli Suutari: A Suutari-levelek című regénye adhat inspirációt. Az úthoz pedig Kurt Vonneguttól A Titán szirénjei.

És most figyelem! A félreértések elkerülése végett: ez nemcsak PÁRkapcsolati minta ám! Hanem mindenféle kapcsolatra vonatkozik! Szóval elő a papírt és tessék nekilátni a 2-3-4- fülű mikiegérfejek megrajzolásának! Tiszta fehér papírra rajzolj és írj, amin nincsenek vonalak, margó, ilyesmi.

Figyelem! A körökre NEM ÍRUNK NEVET! Csak szerepeket: „én”, „anyu”, „gyerek”, „pár”, „kliens”, „főnök”, „beszállító”, „tanár”, „eladó”, „vevő”… Ez azért fontos, mert Te csak MAGadról rendelkezhetsz. Arról, hogy a Te birodalmadban, a Te birtokodon, a Te uradalmadban, a Te világodban mit/kit szeretnél látni. És az csak olyasmi lehet, amivel el-bír-sz. Azaz, amire kép-es vagy, amihez megvannak a kép-ességeid. A mikiegeres rajz lesz a kép. És a SZELLEM/Felső Én majd segít, majd rávezet, hogy a képesség is meglegyen a képhez, a ter-emtésedhez, ha az valóban az utadhoz tartozik.

Sok örömet kívánok Neked a ter-v-ezéshez, ahhoz, hogy vissza-kép-zeld MAGad a saját életedbe 🙂

                VÉGY PÉLDÁT MICKY-RŐL ÉS MINNIE-RŐL 🙂

 

Aztán pedig haladj tovább könnyedén a tanulás oktávján!

És nagy örömmel veszem, ha megírod a sikereidet, vagy akár a nehézségeidet is!

 

Tetszett?
Oszd meg az ismerőseiddel 🙂

További cikkeim

Szerződéskötés a SZELLEMmel

A spirituális paradigma elkötelezett híveként érdemes megfontolnod a SZELLEMmel való szerződéskötést. A spirituális alapelvek értelmében ugyanis tudatosan elfogadod, hogy az inkarnációddal felvállaltál

A megismerési folyamat

A megismerés – egyedül nem megy A spirituális paradigmában alapelvként kezeljük, hogy szellemi létezők vagyunk, akik jelenleg emberi testet használva haladunk a

Scroll to Top